Balásy Gyula elsírta magát, és az ország egy része most azt nézi, vajon mit kezdjen ezzel a jelenettel. Meghatódjon? Haragudjon? Nevessen? Vagy egyszerűen csak vegye tudomásul, hogy a NER egyik legjobban fizetett kommunikációs figurája most emberként próbál megjelenni ott, ahol eddig leginkább cégek, közbeszerzések, kampányok és közpénzmilliárdok neve alatt láttuk?

Pedig Balásy Gyula valóban ember. Ez a legkellemetlenebb része az egésznek. Nem démon, nem absztrakt rendszerhiba, nem egy Excel-sor a közbeszerzési adatbázisban. Ember, aki nyilván fél, aki valószínűleg érzi, hogy megváltozott körülötte a levegő, és aki most megpróbál valahogy emberi arcot rajzolni arra a gerinctelen történetre, amelyben eddig a hatalom egyik legfontosabb beszállítójaként szerepelt.

Csakhogy az emberi arc nem törli el az erkölcsi felelősséget.

Sőt, éppen attól lesz súlyosabb a kérdés, hogy Balásy nem egy gép. Mert akkor döntései is voltak. A döntésének haszna is volt. A hasznának befolyása is volt. Tudása is volt arról, milyen kampányokból, milyen megrendelésekből, milyen politikai logika mentén nőtt ki az a birodalom, amelyet most nagy gesztussal az államnak ajánlana fel, ám kicsit sem zavarta addig, ameddig építette a Frankenstein rendszerét.

Ezért hamis az a védekezés, amely a cég mögé bújik. Nem lehet egyszerre saját teljesítményként ünnepelni egy szörnyeteg vállalkozás szintű felépítését, a megkeresett pénz befektetését, a birodalom létrehozását, majd amikor eljön az elszámolás pillanata, hirtelen azt mondani: én nem vagyok a cég. A cég jogi forma, nem erkölcsi óvóhely. Ha a siker személyes volt, a felelősség sem lehet névtelen.

Balásy most cégeket adna az államnak. Csakhogy a történetben nem a cég a legfontosabb tétel. Hanem az, amit ezek a cégek éveken át végeztek. Közpénzből működtetett, ipari méretű politikai kommunikációt, amely nem egyszerűen reklámozott, nem egyszerűen üzeneteket közvetített, hanem módszeresen dolgozott az ország idegrendszerén. Félelmet gyártott. Ellenségképeket gyártott. Háborús szorongást, migrációs pánikot, brüsszeli rémképeket, Sorosozást, nemzeti mázba csomagolt gyűlöletet.

Ezt nem lehet utólag egy „muszáj vót’ főni” kommunikációs szolgáltatásként elintézni.

Itt nem arról volt szó, hogy néhány kreatív szakember kitalált pár erős szlogent. Itt arról volt szó, hogy magyar emberek közös pénzéből magyar emberek félelmeit alakították politikai nyersanyaggá. Gyerekek mentek iskolába bombás plakátok mellett. Idős emberek hitték el, hogy az unokáikat háborúba viszik. Családok, barátságok, közösségek szakadtak szét olyan kampányok mentén, amelyeket valakik megterveztek, jóváhagytak, legyártottak, kiszámláztak, majd nagyon jól kerestek rajta. Miért nem állította le senki a nyomdagépet akkor? Miért nem törölték a „mehettek_a_haboruba_final.psd” fájlt a kampány nyomdába küldése előtt? Mert feltettek mindent egy lapra és most óriási zakót kaptak. Csakhogy erre nem számítottak. Ezért.

Ezért kevés a könny. Nem azért, mert egy ember könnye önmagában hiteltelen. Megértem őt mint ember. Mindent el fog veszíteni. De itt nem személyes drámáról van szó, hanem közösségi károkozásról. A sírás nem adja vissza az éveket, amikor egy ország közbeszédét mesterségesen mérgezték. Nem adja vissza az elveszített bizalmat. Nem gyógyítja be a társadalmi árkokat. Nem teszi meg nem történté, hogy közpénzből politikai túlélést építettek, miközben a haszon magánvagyonként csapódott le.

Lehet azt mondani, hogy Balásy maga is a rendszer foglya lett. Ez részben akár igaz is lehet. A NER-ben a győztesek sem feltétlenül szabad emberek, csak több pénzük van félni. Aki egy ilyen rendszerben nő nagyra, azt a rendszer a végén ugyanúgy bekebelezi, mint azokat, akiket kiszolgáltatottá tett. De ez legfeljebb a történet pszichológiája. Nem a felmentése.

Mert ha valaki éveken át haszonélvezője egy gépezetnek, akkor nem állhat elő a végén puszta elszenvedőként. Ha valaki a hatalom kommunikációs iparán keresztül százmilliárdos nagyságrendű közpénzes világban mozgott, akkor nem tehet úgy, mintha most derült volna ki számára, mire használták azt a gépezetet. Pontosan lehetett tudni, hogy ezek a kampányok mit csinálnak az országgal. És ha nem tudta, az sem menti, mert akkor egy ilyen méretű propagandaipar élén nem értette a saját munkája társadalmi következményeit. Elvileg egy kommunikációs cég, senkinek se jutott ebben a szakmai elit társaságban a társadalomkutatása a kampányuknak? Dehogynem, éppen ezért csinálták.

Közben beszédes, hogy nemcsak egy ember próbál új szerepet találni magának, hanem a rendszer más szereplői is elkezdték átírni a saját múltjukat. A korábban kormányközeli intézmények hirtelen függetlenségről, fókuszváltásról, új működési rendről beszélnek. Mintha a politikai korszakváltások előtt mindig megjelenne a nagy magyar mosakodás: mindenki szakmai volt, mindenki csak végezte a dolgát, mindenki függetlenedni akar, és valahogy senki nem volt ott, amikor a gépezet működött.

Csakhogy egy ország emlékezete nem közleményekből áll. Az emberek pontosan tudják, mit láttak az utcán, mit hallottak a tévében, mit kaptak a postaládába, mitől kezdett félni a nagymamájuk, miről veszett össze a családjuk, milyen mondatokkal mérgezték meg a közös nyelvünket. Ezt nem lehet egy közjegyzői okirattal semmissé tenni.

Tisztázzuk: a felelősség felkutatása és a számonkérés nem bosszúállás. Ezért van rá 3 külön szó a magyar nyelvben.

Tehát a valódi kérdés tehát nem az, hogy Balásy Gyula most mit ad át az államnak. Hanem az, hogy mit vett ki előtte a közösből. Nemcsak pénzben. Hanem békében, bizalomban, méltóságban, közös valóságérzékelésben. Mert a propaganda legnagyobb bűne nem az, hogy hazudik. Hanem az, hogy hosszú idő után az emberek már egymásnak sem hisznek.

Ezért nem elég a cégek átadása. Nem elég a meghatottság. Nem elég a személyes összeomlás dramaturgiája. Az elszámolás nem ott kezdődik, hogy valaki visszaadja azt, ami már politikailag vagy üzletileg terhessé vált. Hanem ott, hogy kimondja, mit tett, miből gazdagodott, kinek az érdekében dolgozott, milyen károkat okozott, és ezekért milyen felelősséget vállal.

Balásy Gyula lehet ember. Lehet megtört ember. Lehet olyan ember, aki most először érzi, hogy a hatalom közelsége nemcsak véd, hanem egyszer majd maga alá is temet. De ettől még nem válik ártatlanná.

Aki a haszonnál ember volt, az az elszámolásnál sem válhat cégnévvé.

Tibi