És nézzük meg, sikerült-e valóban leváltani a rendszert – azzal a módszertani fegyelemmel, hogy almát almával hasonlítunk. Az előző cikkben felvázolt gondolati keret mentén vizsgáljuk meg a jelenlegi berendezkedést.

2.0) Rendszert váltottunk vagy rendszert frissítettünk?

A közbeszédben máig evidenciaként él, hogy 1989-ben rendszerváltás történt. Én inkább úgy fogalmaznék: rendszerfrissítés zajlott. Nem finomhangolás, hanem kényszerű verzióváltás – de nem teljes újratelepítés.

A cél világos volt: elkerülni egy újabb ’56-os forgatókönyvet. A hatalom felismerte, hogy a késői jóléti szocializmus társadalmi alkui fenntarthatatlanok, ugyanakkor azt is, hogy a politikai és gazdasági elit teljes felszámolása túl nagy kockázattal járna. Új keret kellett, de úgy, hogy az erőviszonyok magja érintetlen maradjon.

Ez meg is történt. Kormányváltás lett, intézményi kontinuitás viszont maradt. A rendszer kardinális elemei – személyi hálózatok, informális lojalitások, erőforrás-elosztási logikák – sikeresen átmentődtek.

2.1) Anyagi-életviteli engedmények a lojalitásért cserébe

Aki azt gondolja, hogy ez a mechanizmus mára megszűnt, annak érdemes megvizsgálnia a „stróman” fogalmát.

A szó a német Strohmann („szalmaember”) kifejezésből ered, magyar megfelelői között szerepelt a köznyelvi „Aladár” is. Lényegét tekintve olyan személyt jelöl, aki látszólagos pozíciót tölt be, valós döntési jogkör nélkül: nevét, személyét vagy jogi státuszát más érdekeihez adja kölcsön – ellenszolgáltatásért, de tényleges felelősség nélkül.

A jelentés nem változott, csak a körítés lett kifinomultabb. Ma ezek már nem Aladárok: elegáns titulusok, ködös szakmai múlt és „nemzeti” narratíva fedi el a szerepet. Egy dolog azonban változott.

Korábban a lojalitás fenntartása együtt járt kézzelfogható társadalmi engedményekkel: helyi munkahelyekkel, beruházásokkal, fejlesztésekkel, működő közszolgáltatásokkal. Ezek nem erkölcsi gesztusok voltak, hanem a rendszer stabilitását szolgáló eszközök. Mára ez a visszacsatolás nagyrészt megszűnt.

Ha provokatív példát keresünk: Pablo Escobar bűnöző volt, és ártatlanok szenvedtek miatta – ahogy ma is szenvednek emberek a hazai rendszer következményeitől. Escobar nyílt, fizikai erőszakot alkalmazott; a mieink strukturális erőszakot: az egészségügyből, oktatásból és közszolgáltatásokból kivont források életéveket vesznek el. A különbség nem erkölcsi, hanem módszertani.

Van azonban egy pont, ahol a párhuzam megszakad. Escobar – saját torz, bűnözői logikáján belül – konkrét javakat adott vissza annak a közösségnek, ahonnan jött: lakónegyedeket építtetett Medellín szegényeinek, iskolákat, focipályákat, közösségi tereket finanszírozott, és olyan állami hiányokat töltött be, amelyeket a hivatalos rendszer évtizedekig ignorált. Nem jó szándékból, hanem lojalitásért cserébe, de kézzelfogható módon.

A mai Aladárok esetében még ez a torz visszacsatolás is hiányzik. A lojalitás jutalma nem közösségi haszon, hanem magánvagyon. Ez már nem a régi alkuk továbbélése, hanem egy új kategória: lojalitás hazaszeretet nélkül.

Szerinted ez akkor váltás vagy frissítés?

2.2) Politikai passzivitás normalizálása

A rendszer valódi ereje nem az erőszakban, hanem a kifárasztásban rejlik. A KSH adatai szerint 1990 és 2022 között folyamatosan nőtt a választásoktól távol maradók aránya. Nem jogfosztás miatt, hanem azért, mert az állampolgár elvesztette a hitét abban, hogy döntése érdemi hatással bír.

2010 után az egyszerűsített honosítás új dimenziót nyitott. Jogilag korrekt megoldás született: a külhoni magyarok szavazati jogot kaptak – eltérő súllyal. Belföldön két szavazat, határon túl egy, kizárólag listára. Politikai szempontból ez nem a részvétel bővítése, hanem a szavazati arányok tudatos újrarendezése.

A rendszer nem a saját elveszett állampolgárait gyászolja, hanem a saját elveszett szavazatait pótolja. Eközben a belső társadalom tanult tehetetlenségbe süllyed vissza. A politikától elforduló állampolgár nem veszély, csak adat.

Ezért vált elégtelenné az 50%+1. A hatalom kulcsterületeit kétharmados törvényekhez és hosszú ciklusú intézményekhez kötötték. Egy új kormány kormányozhatna, de nem uralná a rendszert – folyamatos intézményi blokád alatt állna. Ez nem véletlen, hanem tervezési elv.

Szerinted ez akkor váltás vagy frissítés?

2.3) Represszió helyett puha kontroll

A legmegrázóbb felismerés nem az, hogy a hatalom kontrollál. Hanem az, ahogyan leszoktatta a társadalmat az ellenállásról. A nyílt elnyomás Magyarországon történelmileg kontraproduktív volt: külső nyomásra a társadalom összezárt. Ezért lett szükség egy finomabb módszerre: az ellenállási képesség megelőző felszámolására.

Először eltűnt a fizikai ellenállás lehetősége. A hadkötelezettség megszűnt, a fegyverhasználati tudás kikopott, az állampolgár testileg is passzívvá vált. Nem gyávaságból, hanem eszköztelenségből. Szerbia példája éles kontraszt: ott körülbelül 39 polgári lőfegyver jut 100 lakosra. Ez nem romantika, hanem stratégiai realitás. Ahol a potenciális ellenállás valós, ott a hatalom is másként viselkedik.

Magyarországon erre már nem volt szükség. A sorkatonaság emléke elég volt ahhoz, hogy a társadalom maga mondjon le a fizikai önvédelemről. Ezután következett a szellemi önrendelkezés leépítése. Az oktatás nem polgárokat nevel, hanem rendszerkompatibilis szereplőket. Specializál, de nem tanít rendszerszintű gondolkodásra. Az egyén okosnak érezheti magát, miközben elveszíti a képességet, hogy felismerje: mi történik vele.

Így válik a kontroll puhává. Nincs szükség gumibotra, ha nincs, aki felemelje a kezét.

Szerinted ez akkor váltás vagy frissítés?

2.4) Miért és miben volt ez más, mint máshol?

Mert volt mit elosztani. A relatív anyagi jólét elfedte a strukturális problémákat.

Az EU elmúlt másfél évtizede prosperitással telt, de nagyrészt külső tényezőknek köszönhetően: olcsó energia, alacsony kamatok, geopolitikai biztonság. A növekedés elosztható volt, de nem fenntartható módon megtermelt.

Amikor ezek a feltételek összeomlottak – háború, infláció, blokkosodás, demográfiai válság –, láthatóvá vált a modell gyengesége. Magyarország eközben mentálisan és fiskálisan is kimerült. Ez nem jelenti azt, hogy az EU rossz. A magyar történelem legbékésebb harminc éve hozzá kötődik. De az is világos, hogy a jelenlegi működési modell hosszú távon fenntarthatatlan.

Egy instabilabb világrend két utat kínál: szétesést vagy mélyebb integrációt. Hogy melyik valósul meg, az azon múlik, képesek vagyunk‑e felismerni: rendszert nem elég frissíteni, ha közben ugyanaz az operátor marad a billentyűzetnél.

Gale Tibi