A hét elején Törökországba utazott Orbán Viktor, hogy találkozzon Erdogannal. A találkozóról egy, egyébként komoly diplomáciai eseményhez képest már-már South Park-epizódba illő hír is született: „Magyarország eladott 600 lovat a törököknek.” Akármennyire is megmosolyogtató ez a magyar sajtótermékekben felbukkanó címsor, egy mélyen gyökerező néplélektani mintázattal rezonál. A magyar kultúrában régóta él a „rafkós” ember képe, a lókupec figurája, aki ravasz, gátlástalan, etikátlan – de kétségtelenül sikeres. A népmesék és történetek évszázadok óta örökítik tovább ezt a mintát, mint a magyar „üzleti leleményesség” egyik alapmotívumát.
A kérdés már csak az: mennyire visz ez minket előre a modern időkben?

A népmesék és regények szegény parasztgyerekei, vándorló árusai vagy a cigány lókereskedők rendszerint pozitív hősökként jelennek meg. Kiváló kommunikációs képességekkel és gyors észjárással rendelkeznek, valamint erkölcsi értelemben a „helyes oldalon” állnak: a nép egyszerű gyermekét képviselik, aki pusztán a saját jogos jussát próbálja visszaszerezni a gazdagoktól. „Kiváló igavonó!” felkiáltással sózza rá a földesúrra a horpadt oldalú gebét, majd a vásár után gyorsan eltűnik, hogy másnap pár faluval arrébb kezdje újra az ügyeskedést. A történetek mindig az elnyomott és az elnyomó viszonyára épülnek, ahol az erkölcsi felmentést az adja, hogy „felfelé csalni” nem bűn, hanem túlélési technika.

Ez a gondolkodás azonban tovább öröklődött akkor is, amikor már gyökeresen megváltoztak a tulajdonviszonyok, különösen a II. világháború utáni államszocializmus évtizedeiben. Teljesen új, és a magyar paraszti gondolkodás számára nehezen értelmezhető tartalmat kapott az „állami”, vagyis a „közös” fogalma. Elvben mindenkié lett minden: az erdő, az utak, a gyárak, a terek. Gyakorlatilag mindenkinek jutott egy parányi darab mindenből – lélektanilag azonban senki nem érezte sajátjának a közös dolgokat.

Ebből fakad a probléma is: ugyanis ha az állami az mindenkié, akkor a torz logika szerint valójában senkié. Itt született meg az a mentális kiskapu, amely a szocializmus mindennapi túlélési technikáinak alapját adta: ami közös, abból erkölcsileg „szabad” elvenni. A klasszikus vicc szerint „nem lopás, ha minden nap hazaviszel egy talicskát az állami gyárból” – hanem ez egyenesen a magyar rafkó. A nép egyszerű gyermekének csendes lázadása és túlélése. Csakhogy ez a magatartás egy önmagát erősítő spirálba vezetett.

A gyakorlatban ugyanis megszületett egy kulcsgondolat:
„Ha nem én lopom el, majd ellopja más – és így teljesen értelmetlen nem elvenni.”
Ebben a koordináta-rendszerben élnek ma is sokmillióan, nemcsak Magyarországon. A logika a rendszer szabályait is átírja: innentől már nem erkölcsi kérdésként, hanem racionálisnak hitt túlélési stratégiaként működik. Ennek megértésében a pszichológia és a játékelmélet segíthet.

Tudomány a felszín alatt

Ismerős lehet az iskolai helyzet: a tanár bejelenti, hogy dolgozat lesz, az osztály pedig megbeszéli, hogy senki nem ír semmit a papírra – mert mégsem adhatnak mindenkinek egyest. Aztán elérkezik az óra, mindenki ül csendben, majd egyvalaki mégis elkezd írni. Erre pánikszerűen mindenki más is körmölni kezd, a dolgozat rosszul sikerül, és végül szinte mindenki megbukik. Kívülről egyértelmű a tanulság: ha együtt tartották volna magukat a megegyezéshez, mindenki jobban járt volna.
Belülről viszont az egyéni racionalitás mást diktált.

Ez pontosan a fogolydilemma klasszikus logikája, amelyet az 1950-es évek elején írtak le a játékelmélet egyik alappéldájaként. A neve onnan ered, hogy a modell két, egymástól elszigetelten kihallgatott fogoly helyzetére épül. Mindkettőjük előtt ugyanaz a választás áll: vagy hallgat, vagy vall a másikra. A szabály egyszerű és kegyetlenül logikus. Ha mindketten hallgatnak, mindketten enyhe büntetést kapnak. Ha az egyik vall, a másik pedig hallgat, a vallomást tevő szabadul, a másik súlyos büntetést kap. Ha viszont mindketten vallanak, akkor mindketten közepes büntetéssel megússzák.
A csapda éppen abban rejlik, hogy a két fogoly nem tud egymás döntéséről. Egyéni nézőpontból ezért a vallomás minden helyzetben „biztosabb” választásnak tűnik: ha a másik hallgat, én szabadulok; ha a másik vall, én legalább nem a legsúlyosabb büntetést kapom. Így az egyéni racionalitás mindkettejüket a vallomás felé tolja –  és végül mindketten rosszabbul járnak, mintha bíztak volna egymásban. A fogolydilemma lényege éppen ez: az egyéni szempontból logikus döntések együtt kollektívan rosszabb kimenetelhez vezetnek.

Pontosan ez történik akkor is, amikor az egyéni érdek rendszeresen megelőzi a közösségi érdeket. A szocializmus évtizedei alatt egy kollektív fogolydilemmát neveltek bele komplett generációkba, ahol a túlélés egyik módja lett az, hogy ne a közössel törődj, hanem csak a saját boldogulásoddal.

Ugyanezt a jelenséget írja le a közlegelők kudarca is: minden gazda egyenként racionálisan dönt, amikor minél több állatot hajt ki, összességében azonban így a legelő hamarabb tönkremegy, és végül mindenki kevesebbet legeltethet. A rendszer azért omlik össze, mert a szereplők nem bíznak egymás önkorlátozásában. Sajnos ez a folyamat öngerjesztő: aki ma talicskát lop, valóban túlél – de holnap is lopnia kell majd. Ez az a hibás következtetés, ami során az ország egésze zéró összegű játékká válik: “nekem csak úgy lehet több, ha a másiktól elveszem.”

A birtoklási vágy azonban nem erkölcsi romlottság, hanem egy félelemből konzerválódott, ősi túlélési reflex. Olyan mentális program, amely háborús vagy szűkös időkben életet mentett, békeidőben azonban már nem véd, hanem visszahúz. Amíg az ember úgy érzi, hogy bármikor elvehetnek tőle bármit, addig nem együttműködni fog, hanem begyűjteni, elrejteni, védeni. Ilyenkor nem közösségek épülnek, hanem árkok keletkeznek a társadalom tagjai között.

Pedig egy társadalom valódi ereje nem abból fakad, hogy ki mennyit tud elvenni a másiktól, hanem abból, hogy mennyi energiát nem kell egymás ellen elpazarolnia. Mert ahol mindenki a saját hátát figyeli, ott az alkotó energia nagy része védekezésre, gyanakvásra és önigazolásra megy el. A szimbiózis ezzel szemben nem romantikus utópia, hanem a leghatékonyabb „gazdasági modell”: ott 1+1 nem 2, hanem 3. De ehhez bízni kell a másikban. Bízni abban, hogy nem él vissza azzal, amit közösen teremtünk. Bizalom nélkül csak párhuzamos túlélések léteznek – közös jövő nem.

A lókupec-logika rövid távon ügyes, hosszú távon mindig szegénységet termel. Nemcsak anyagi szegénységet, hanem kapcsolati, erkölcsi és szellemi szegénységet is. A valódi kérdés ezért nem az, hogy mennyire vagyunk rafkósak, hanem az, hogy mikor jutunk el oda, hogy már nem egymás ellen akarunk nyerni, hanem végre együtt.

dr. Tóth Máté