Magyarországon több millió olyan ember él, akik szerint nem probléma, ha a politikusok és állami vezetők családjai milliárdos vagyonokra tesznek szert, valamint az sem, hogy a rokonsági körüket pozíciókba helyezik. Milliók vannak, akik szerint rendben van, ha családtagok, rokonok vagy barátok kerülnek felelős, jól fizető pozíciókba vagy nyernek meg közbeszerzéseket, hiszen ők is így csinálnák, ha hatalmon lennének. Ez az a bizonyos „tök mindegy, lesz-e kormányváltás, mert a következő csapat is lopni fog” hozzáállás, amely megbénítja és apátiába taszítja a mindenkori rendszerrel cinkos emberek millióit.

De miért van ez így? 

Ahogy minden társadalmi jelenség, ez is összetett, de szeretnék kiemelni egy kulcsgondolatot: miért lett a magyar társadalom jelentős része ennyire elnéző a korrupcióval és a nepotizmussal szemben. Ha megoldásokat akarunk találni, és élhetőbb országgá szeretnénk válni, akkor beszélnünk kell ezekről – még akkor is, ha kényelmetlen; még akkor is, ha néha fájdalmas szembenézni az igazsággal. 

Az, hogy ilyenné váltunk, nem egyszerűen erkölcsi romlás, hanem a magyar történelem viharos időszakai során kondicionált túlélési stratégia. Az elmúlt évszázadok, különösen a XX. század traumái nem pusztán történelmi események voltak, hanem generációkon át öröklődő pszichológiai mintákat hoztak létre. Ezek a minták az ük-, déd- és nagyszüleink személyes sorsán keresztül épültek be a társadalmunkba, és máig hatással vannak ránk. 

Az I. világháború és a trianoni békediktátum azt tanította meg a magyar ember számára, hogy nem számíthatunk irgalomra, a nagyhatalmakat nem érdeklik egy kis ország nemzeti érdekei, és a vesztesekkel szemben nincs kegyelem. 

A II. világháború megmutatta, hogy a „nagyság” visszaszerzésének ígérete a nagyhatalmi játszmákban puszta eszköz volt, és hogy azokban sem lehet vakon bízni, akik ezt külső támogatással kínálták. A két világháború tanulsága így sokak számára az lett, hogy a magyarok csak a magyarokra számíthatnak – ami a későbbi események ismeretében az egyik legrosszabb lehetséges forgatókönyvnek bizonyult.

A szocialista diktatúra ezek után még két alapvető leckét égetett bele a társadalom kollektív tudattalanjába.
Az egyik: senkiben sem bízhatsz. A besúgóhálózat nemcsak információszerzésre szolgált, hanem szisztematikusan szétrombolta a horizontális társadalmi kapcsolatokat – mindenki gyanakodott mindenkire.
A másik: az emberek nap mint nap azt látták, hogy az érdem, a tehetség és a tudás nem számít, csak a lojalitás – és az, hogy hajlandó vagy-e az emberi kapcsolataidat is feláldozni a diktatúráért.

Ez a vészterhes, két-három generációnyi időszak megtanította a magyar társadalmat arra, hogy szűkítse le a bizalmi és erkölcsi körét a saját családjára. Evolucionálisan arra vagyunk huzalozva, hogy fenyegetés esetén a saját magunk és a közvetlen család túlélését helyezzük minden elé, és ilyenkor az erkölcsi normák is átrendeződnek. A klasszikus morális dilemma: „kirabolnál-e egy péket, ha éhezik a családod?” – a létbizonytalanságban élő emberek millióinál nem elméleti kérdés, hanem egy kényszer szülte helyzet, amire nagybetűs TERMÉSZETESEN a válasz. Ez a túlélés erkölcsi szabályrendszere.

Ezért pszichológiailag érthető és logikus önvédelmi mechanizmus, hogy sokak számára ma is kizárólag a saját családjuk boldogulása számít. Hiszen ebben a szellemiségben nevelkedtek ők is, és ebben nevelkedtek azok is, akik őket nevelték. A probléma ott kezdődik, amikor békeidőben is ez az ősi vészreakció működik tovább. Ez ugyanis atomizált társadalmat hoz létre, ahol több százezer „mikroklán” él egymás mellett bizalom nélkül, és ahol az alappremissza így hangzik: amit nem lopsz el a saját családodnak, azt majd ellopja más az övének. 

Öngerjesztő folyamat

Ezt a generációkon átívelő mintát nem szabad alábecsülni: a mai napig velünk él, és alakítja a magyar hétköznapokat. A politika pedig tudatosan rá is erősít erre. Mesterséges vészhelyzeteket kommunikál, az állandó fenyegetettség érzetét tartja fenn, hogy az emberek a saját, szó szerinti túlélésükre koncentráljanak, és egy rövid távú, „úgysincs holnap, ma kell élni” logika mentén hozzanak politikai döntéseket. A félelemben élő, érzelmi alapon döntő ember nem 5-10-15 években gondolkodik. Számára csak a ma, a jelen idő létezik – és mindent ennek rendel alá. 

Részben már értjük, miért fogadják el sokan az elitcsaládok és a politikusdinasztiák gátlástalan vagyonfelhalmozását. De mit kezdhetünk ezzel? Először is tudatosítani kell: a pánikkeltő hatalom érdekelt a társadalom atomizálásában, mert egy szétesett, bizalmatlan közösség képtelen az önszerveződésre.
Ez halálos kombináció: ősi, tudattalan túlélési minta és az arra alapozó, tudatos politikai manipuláció.

Ha változást akarunk, ezt kell megtörnünk. Muszáj újra megtanulnunk bízni egymásban.
Nem nagy, patetikus tettekkel, hanem apró, hétköznapi lépésekkel, alulról szerveződve. Például: 

• csatlakozás szakmai, civil vagy érdekvédelmi csoportokhoz
• helyi ügyek felkarolása, részvétel lakóközösségi, önkormányzati kérdésekben
• beszélgetés és vita azokkal is, akik nem értenek egyet velünk
• önkénteskedés, közösségi segítségnyújtás
• egymás vállalkozásainak, munkájának tudatos támogatása (az irigység helyett)
• nyilvános megszólalás igazságtalanság esetén, akkor is, ha kényelmetlen (különösen időszerű)

A trauma részben megmagyarázza, hogy miért vagyunk ilyenek, de nem ment fel a felelősség alól. Lehet és kell is érteni, miért lettünk ilyenek, de nem szabad belenyugodni.

Ha nem kezdünk el tudatosan dolgozni a bizalmon, az együttműködésen és a közösségeinken, akkor Magyarország marad a mikroklánok országa, ahol mindenki egymás ellen él. És ez az az állapot, amelyben mindig azok nyernek, akiknek a megosztottság az üzleti modelljük.

dr. Tóth Máté