A reggeli bingómon nem volt rajta, hogy egy kigyóuborka fogja inspirálni ezt a posztot

Néha a legfurcsább helyzetekben csap arcon az élet. Például tegnap, a helyi kis zöldségesnél talált meg a valóság, aki télen-nyáron ugyanazon az időjárásnak kitett szent helyen próbálja megteremteni az életet. A szerény, de szép árujával az acélszerkezetes bungalóban úgy gondolta, hogy ma 699 forintért árul kígyóuborkát. 699 Forintért.

Hát jó reggelt mindenkinek. Meg is érkeztünk a valóságba.

Ott álltam, néztem. Ő is nézett engem, és mindketten tudtuk: ebből a találkozásból nem lesz szerelem, hiszen a fehérre fagyott bamba képemről szinte olvasni lehetett, hogy mi a helyzet.
És ahogy percről percre egyre inkább öregedtünk az új barátommal, a 699 Forintos kígyóuborkával, valahogy bevillant ez a gondolat:
minden egyes forint, amit éppen nem költök el vagy pont hogy elköltök, valójában egy szavazat arról, mit tartok értéknek.

És valljuk be, az öreg fószer már sokszor kihúzott a csávából, amikor ráraboltam volna valami jó kis olaszos-paradicsomos tésztára, csak hát nem volt hozzá semmi itthon. Ezek után egyből el is indult bennem ez az egész gondolatmenet. Hogy mennyire nem marginális ez a téma. Hogy nekem 200 Ft plusz neki egy egész nap meló, utánajárás, kapcsolattartás. Hogy mennyire nem “csomagolásmentes hobbiprobléma” így nézve, ahogy együtt, apránként alakítjuk a világot. A boltban. A piacon. A webshopos rendeléssel. De lehet ez digitális is egy cikk elolvasásával vagy épp egy videó végignézésével. Mindazal, ahogy hozzájárulunk valaki munkájához vagy megélhetéséhez.

Mindig fizetünk csak néha pénzzel, máskor figyelemmel. Ekkor jött a cikk központi gondolata:

„Minden egyes tetteddel arra szavazol, milyen világban szeretnél élni.”

És én egy olyan világban szeretnék élni, ahol tudatosan támogatom azokat az embereket, akik tesznek a kis közösségünkért a saját erőforrásaimhoz és lehetőségeimhez mérten.

1. Szavazás a boltban: a „wallet-voting” hétköznapi valójában

A pénzünk nem csak fizetőeszköz: közösségi erőforrás is, amivel teremteni és támogatni lehet. Minden egyes elköltött forintunk üzenetet küld a piacnak arról, mire van igény, mit támogatunk, és milyen értékek mentén szeretnénk működni. Lehet szidni a piacgazdaságot, meg kapitalistázni, aki megtanulja a szabályokat, de jelenleg a legszélesebb körben elfogadott társadalmi keretrendszer. És lássuk lehet jó is, csak jól kéne használni.

No de, ha valamit vásárolunk lényegében a szavazatunkat adjuk le.
Ez a jelenség a „voting with your wallet”, vagyis szavazás a pénztárcánkkal.
Nem arról szól, hogy tökéletesek legyünk, és a hűtőnkben minden bio, fair trade vagy élményalapú legyen – hanem arról, hogy tudatosabban kezdünk dönteni és értjük a saját miérteket.

Például:

• Ha helyi termelőtől a piacon vásárolsz, egy kicsit azt mondod: „Szeretem, hogy itt vagytok, csináljátok még.”
• Ha bojkottálsz egy céget, mert etikátlanul működik, akkor azt üzened: „Köszi, ebből nem kérek.”

Ezek apró, de összeadódó döntések.
És itt jön a pszichológia: az emberek a cselekedeteiken keresztül formálják az értékeiket, és fordítva. Ha elkezdesz olyan dolgokra költeni, amik összhangban vannak a meggyőződéseiddel, a mindennapjaid is egyre jobban tükrözik, ki is vagy valójában. Az önazonosság egyfajta pont a segítségnyújtással keverve az egyik legfelszabadítóbb érzés, amellyet vásárlás közben találkozni lehet. de a történelemben volt ennél komolyabb wallett-voting esemény is.

2. Történelemóra, gyorsított változat: amikor a pénz valódi mozgalmat indít

A „pénzzel szavazás” nem modern találmány.
A történelem egyik legikonikusabb példája a Montgomery Bus Boycott (1956).

Amikor az afroamerikai közösség 381 napon át megtagadta, hogy felszálljon a buszokra a faji szegregáció miatt, nem csupán tiltakoztak – megfojtották a buszvállalat bevételét.

És ahol a bevétel elapad, ott hirtelen mindenki sokkal jobban odafigyel.
Ez az akció végül hozzájárult a szegregáció eltörléséhez a város buszain.

Egy társadalmi igazságtalanság elleni harcban a fogyasztók – vagyis egyszerű emberek – gazdasági erejükkel alakították és kényszerítették meg a rendszert.

Tanulság?
Nem vagyunk kicsik.
A pénzünk sem az.
Bármennyire is annak tűnik.

Egy kis fun fact:

A „boycott” szó 1880-ból származik, és egy konkrét ember nevéből: Captain Charles Boycott, ír földbérleti gondnok (land agent) volt. Hogy mi történt vele? Totálisan szétnyomasztották. Írországban a Land War idején a helyi parasztok igazságtalan bérleti feltételek ellen tiltakoztak. Boycott a földbirtokosok oldalán állt, és nem volt hajlandó engedményeket tenni. Erre a helyiek teljes társadalmi és gazdasági elszigetelést alkalmaztak ellene:

• senki nem dolgozott neki,
• senki nem szolgálta ki,
• senki nem beszélt vele.

Ez az újfajta tiltakozási forma teljesen újszerű volt, ezért a sajtó az ő nevéről nevezte el: „to boycott” (elszigetelni, gazdaságilag nyomás alá helyezni). Pocsék lehet a világ egyik legnyomasztóbb gazdasági tevékenységének a két lábon járó eredete lenni.

3. A figyelem mint konvertábilis valuta? Igen.

Mindannyian ismerjük, hogyha a terméknek nincs ára, akkor te vagy a termék. Ez ha szép, ha nem szép, így van. A legtöbb ember nem teheti meg, hogy fiskálisan önmegvalósítson és támogasson másokat. Viszont megteheti, hogy segíti a másikat a figyelmével, a támogatásával vagy épp a promotálásával.

Ez az apró segítségnyújtás az, ami igazából nem csak kihalt az elmúlt 50 évben, de elég sablonos keretet is kapott. Főleg itthon, amikor mások a zsebében turkálás nemzeti sport lett. Mert hát mi másért mondanád valaki termékére vagy szolgáltatására azt, hogy „marha jó, én ezt támogatom”, hogyha neked nem csurran-cseppen belőle valami.

4. Szavazni az adón kersztül vagy adózni a szavazaton kersztül?

Talán senki sem mondta még neked, de egy bank vagy. Két lábon járó bank.
Csontig lerágott téma, de valahogy leírva mindig nagyobbat üt.
Nem is realizálod, hogy a vagyonod egy lényeges része gyűlik folyamatosan a „virtuális” számládon, amit később „önmagadtól” átruházol arra, aki megnyeri a választásokat tehát: szavazni a szavazófülkében is tudatosan kell.

Mert az, hogy kik ülnek a döntéshozói székekben, teljesen meghatározza:

• mire megy az oktatási büdzsé,
• mennyit kap az egészségügy,
• milyen szociális hálót tartunk fenn,
• és milyen jövőt építünk a gyerekeinknek.

Az állam nem a semmiből költ, hanem: a te és az én, azaz a mi pénzünkből.
A szavazatunk pedig az a mechanizmus, amellyel eldöntjük, hogyan és kik irányítsák ezt a közös kasszát.

Mondhatnánk úgy is:
A boltban a saját világodra szavazol.
A választáson a közös világunkra.

5. Mit tehetsz magadért és a környezetedért? Nem kell hozzá egyetemi kurzus, csak két kérdés.

Indulj el az úton nagyon egyszerűen. Nem kell hátcímkét bogarásznod vagy tulajdonosi hálót nézegetni.
Mielőtt fizetsz, állj meg egy pillanatra, és tedd fel a két „mini kérdést”:

1. Ez a döntés összhangban van az értékeimmel?
   (Tehát tényleg ezt szeretném támogatni?)
2. Mit akarok üzenni ezzel a vásárlással a világnak?
   (Azt, hogy legyen ebből több – vagy inkább ne?)

Ugyanis a nap végén nem feltétlenül kell számítson, hogy ki csinálja azt, amire szavazol, hanem az a kérdés, hogy Te egyetértessz-e vele. Ha igen, akkor tegyél meg a lehető legtöbb dolgot azért, hogy ez megmaradjon értékként az életedben.

Ez nem maximalizmus, nem szégyenlista és nem tökéletességi verseny.
Ez öngondoskodás és társadalmi felelősség egy finom, hétköznapi formában.

A pénzünk ugyanis – akár tetszik, akár nem – naponta többször is „szavazásra” kényszerít minket.
És ezek az apró döntések, mint a lassú cseppek a kövön, hosszú távon alakítják a világot, amiben élsz.
Vagy azt a világot, amelyben te is élni szeretnél.

Gale Tibi