Sokan várják már a tavaszt, hogy vége legyen a közhangulatot jellemző sötét indulatoknak és gyűlölködésnek, azonban én szkeptikus, kicsit talán depresszív, de realista vagyok ezzel kapcsolatban. Forrong a világ és folyamatosan változik – aminek egyszerre vagyunk alakítói és áldozatai.

Előrebocsátom, hogy a jegyzetem nem magyar aktuálpolitikai, de nem is geopolitikai vagy világgazdasági fejtegetés, hanem egyszerre mindhárom. A dolgok alaptermészetéhez próbálok visszamenni: eggyel mélyebbre, az emberi világ működéséhez. Ha röviden kéne választ adni a címben felsejlő kérdésre, akkor jó, ha tudod: nem lesz vége. Nem lesz jobb. Soha nem lesz jobb, legfeljebb más lesz.

Sokakban él egy elképzelés, hogy az emberiségnek, a történelemnek, a világunknak van célja. Hogy van egy végső jó, ahová tartanak a dolgok, és bármi történik, bármilyen viharos időket is élünk, előbb-utóbb meg fogunk oda érkezni, mert egyszerűen muszáj. Ez a Fukuyama-féle elképzelés az emberiségről, amely szerint eljön egy pont a történelemben, amikor az emberiség felismeri a saját önpusztításának értelmetlenségét, és inkább összefogva lép egy magasabb, békésebb civilizációs szintre. (Tudod, amikor az emberiség majd közösen dönt úgy, hogy Dyson-gömböt épít a Nap köré, és a végtelen energiát kihasználva új galaxisokat fedez fel. Ehhez képest a koronavírus-válság megmutatta, hogy egy közös nagy bajban gyakran nem összefogunk, hanem még inkább szétesünk.)

Én viszont azt gondolom: érdemes eljátszanunk a gondolattal, hogy a történelemnek nincs tartása – a történelem maga a tartás. Hogy a világunkat nem előre elrendelt pályán kell elképzelni, hanem úgy, hogy a jövő generációk tankönyveit ebben a pillanatban írják. Ez a Nietzsche-i gondolat kettős érzést adhat. Egyszerre érezhetjük úgy, hogy a semmiből tartunk a semmibe – és így tulajdonképpen nincs “nagy értelme” annak, amit teszünk. De ugyanakkor azt is sugallja: éppen emiatt mi adhatunk értelmet annak, ami körülvesz minket. Mi döntjük el, hogy merre haladunk, és milyen lesz a saját, közvetlen világunk.

És itt jutunk el a lényeghez: a világ alapállapota nem a rend, hanem a káosz. Az entrópia törvénye szerint magára hagyva minden széthullik. Ezért nem lehet hátradőlni. Ha nem dolgozunk aktívan azon, hogy fenntartsuk, javítsuk és értelmet adjunk a világnak, akkor a káosz veszi át a helyét. Ez olyan, mint egy homokvár: órákig építed, gondosan formázod – a tenger pedig egyetlen hullámmal elmossa. A világ és a társadalmunk rendje is ilyen törékeny.

Vetítsük le ezt a saját hazánkra, és ugorjunk vissza az első bekezdés felvetéséhez: bármi történik majd a „sorsfordító, mindent eldöntő” 2026-os választásokon, nem fog eljönni a Kánaán. Politikai oldaltól és a választás kimenetelétől teljesen függetlenül.
A brit filozófust, Michael Oakeshottot idézném, aki tökéletesen leírta, mi a modern világ esszenciája:

„A politikai cselekvésben az ember egy határtalan és feneketlen tengeren hajózik: nincs kikötő, ahol oltalmat találhatna, nincs tengerfenék, ahová lehorgonyozhatna; nincs kiindulópont, és nincs előre kijelölt végcél. A vállalkozás lényege mindössze annyi, hogy a hajót egyensúlyban tartsuk a vízen. A tenger egyszerre barát és ellenség; és a jó hajózás művészete abban áll, hogy a hagyományos viselkedésminták erőforrásait használva minden ellenséges helyzetből barátságos lehetőséget formáljunk.”

Ez egy majdnem 70 éves gondolat, a II. világháború utáni Európából – és legfeljebb csak az változott, hogy mit nevezünk „barátságosnak”. Mert néha ijesztő picit belegondolni, de az a helyzet, hogy ami az egyik ország szemében nemzeti önrendelkezés, az a másik narratívájában szakadár lázadás, ellenforradalom vagy egyszerűen csak rendbontás. Nincsenek objektív, univerzális értelmezések: csak mi adhatunk jelentést a dolgoknak.

Az üzenetem pedig ennyi: nem lesz vége. Minden kornak megvannak a maga válságai és küzdelmei, és ebből kell kihoznunk a lehető legjobbat. Ha jó szándékkal, egymás felé nyitva dolgozunk egy közös, szebb jövőn, akkor lehet olyan a holnap, amilyennek látni szeretnénk. De ha nem figyelünk, ha hátradőlünk, ha azt hisszük, hogy a dolgok “maguktól jó irányba mennek”, akkor a káosz erői fognak győzni.

A homokvárat vagy minden nap újraépítjük, vagy eltűnik, mintha sosem létezett volna.

dr. Tóth Máté