„Előfordul az ilyen.” – reagálta a Külgazdasági és Külügyminisztérium arra a hírre, hogy kirúgtak egy 22 éves gyakornokot, miután kiderült: letöltötte a legnagyobb ellenzéki párthoz kapcsolódó Tisza Világ nevű applikációt. 

Az állami intézmény cinikus mondata és az a jelenség, hogy ma Magyarországon valakit szenzitív magánéleti okok – például politikai vélemény vagy szexuális orientáció – miatt tehetnek lapátra, mára szinte vállrándítós, mínuszos hír lett. A rendszer tizenötödik évére sokan beletanultak abba a tehetetlenségbe, ami lassan reflexszé válik: „mit csináljak? ilyen az ország.”

De ami igazán elgondolkodtatott, az a kommentekben vissza-visszakúszó gondolat: „Ne legyetek álszentek, ha a másik párt lenne hatalmon, ugyanezt csinálnák.” 

Ez a végtelenül szomorú mondat nem is igazán a politikáról szól, hanem kollektív önleértékelésről. Két generációnyi szocializmus (plusz egy generációnyi feudalizmus) bőven elég volt ahhoz, hogy mélyre vésődjön a gondolat: a boldogulás kulcsa az, ha kussolsz, törődsz a magad dolgával, és szolgálod az államot – mert akkor az állam jó szülőként gondoskodik rólad. Az ilyen gondolkodás pedig együtt jár egy sajátos, fekete-fehér szemlélettel: mintha a világ eleve két részre volna osztva, elnyomókra és elnyomottakra. Ha ez a szemüveg kerül valakire gyerekkorától kezdve, akkor ebből nagyon könnyen következik a következő reflex: „ha boldogulni akarok, az erőshöz kell húzni.” Hogy ezt ki aktív eszközként, ki pedig csendes cinkosként teszi, az már vérmérséklet kérdése – de a lényeg ugyanaz: az ősi ők-mi törésvonal tovább él, mert ez a működési mód válik természetessé.

Ez pedig az engedelmesség és behódolás kultúrájának melegágya. Mikor felmerül bennünk a kérdés: „Miért asszisztál valaki ilyen gonosz módon a rendszerhez?”, a válasz sokszor tragikusan egyszerű: mert a győzteshez akar tartozni. Mert fél a vesztesek oldalára kerülni. Mert a történelmünket úgy tanultuk, mint egy örök ingát: néha mi vagyunk felül, néha alul, de a lényeg mindig ugyanaz – valaki uralkodik, valaki pedig alkalmazkodik.

A probléma ott kezdődik, hogy sokan, akik most cinikusan röhögnek a kirúgott gyakornokon, nem értik: a történelem kereke mindig fordul. És amikor fordul, akkor nemhogy nem az számít, ki volt a tegnapi győztes, hanem hogy ki hogyan viselkedett a hatalom pillanatnyi kényelmében. Aki ma erősnek érzi magát, az holnap tanácstalanul állhat ott: hogyan is fogyhatott el ilyen gyorsan a tejjel-mézzel folyó Kánaán? De ez emberi természet: győzelem közben nem tanulunk. A tanulás mindig a vesztesek feladata – hiszen a győztesek azt hiszik, semmit sem kell változtatniuk. Miért is kéne? Hiszen járt utat járatlanért nem hagyunk el… És így alakul ki a történelem örök körhintája: győztesből vesztes, vesztesből győztes. 

A kérdés az, hogy mi mit szeretnénk tanulni ebből.

Azok, akik ma azt mondják: „miért nem kussolt, úgy kellett neki”, gondoljanak bele: rendben lenne-e, ha a saját családtagjukat rúgnák ki politikai véleménye miatt, csak mert éppen más szelek fújnak? Tényleg ilyen országot akarunk fenntartani – egy konstans félelem- és bosszúkultúrát? 

És azoknak is érdemes megállni egy pillanatra, akik már várják, hogy az inga visszacsapjon, és az évek során felgyülemlett dühüket kitárazzák a másik oldalra. Ha valóban fordul a történelem kereke – márpedig előbb-utóbb mindig fordul -, akkor pont az ő felelősségük lesz, hogy ne induljon el újra a bosszú, a megszégyenítés, a „majd most mi megmutatjuk nektek” spirálja. Mert az, aki csak arra vár, hogy ő is visszaüthessen, valójában ugyanazt a játékszabályt fogadja el mint amit ma utál: hogy a hatalom emberség helyett ösztönből működik. 

És úgy válik örök érvényűvé a romlás, hogy mindenki a másiktól várja a békülést.
Mindenki azt mondja: „majd én is befejezem, de előbb még visszaadom, ami jár.”

Így viszont sosem lesz vége.

A közös felelősségünk nem abban áll, hogy mindig igazunk legyen, hanem hogy legyen erőnk felismerni: a normális ország ott kezdődik, ahol az embereket nem a magánéletük alapján ítélik meg, hanem az alapján, hogyan végzik a munkájukat és mit tesznek a közösségükért.

Végső soron igaz a gyerekkorunkban oly sokat emlegetett mondás: az okos enged. Nem meghunyászkodásból, hanem azért, hogy végre valami elinduljon felfelé. Mert a felülemelkedés képessége nem a gyengék sajátja, hanem azoké, akik elég erősek uralkodni a saját indulataikon.

És ha ezt nem értjük meg, marad minden úgy, ahogy ma van: folyamatosan mozgó ingaként, a bosszú örök spiráljában, örök félelemben.

Köszi, hogy végigolvastad!
dr. Tóth Máté